Minden fehér volt és tiszta. Mint a frissen leesett hó, amin még senki sem járt. A kőpadlón egy ezüst szőke hajú, világos, majdnem átlátszó zöldszemű, sápadt bőrű fiú ült, fehér nadrágban, zakóban, és ingben. Teljesen beleolvadt a szoba világosságába, mintha csak egy odaillő bábu lenne. Arca gyönyörű volt, akárcsak a márvány. Olyan csodásan domborodtak vonalai, hogy egy porcelánbabával kapás nélkül összetéveszthetné az ember.
A fehér, üres függönyök közül előlépő lány, teljesen elcsavarta a figyelmét. Mintha meglepődött volna, úgy állt fel, pedig pontosan tudott mindent.
- Harry... Te vagy az? - ejtette ki halovány rózsaszín ajkai közül élettelenül vékony hangon a lány. Világoskék tekintete rémülten nézett fel a fiúra, aki izmos karjával gyengéden megérintette őt. Ujjain lustán, hanyagul omlottak le a lány hamvasszőke tincsei. Elena zavartan meredt maga elé. Íriszeivel felpillantott a fiú zöld lélektükrébe, ami most oly' idegen csillogott, mintha egy másik univerzumból vetítődött volna ide valami fontos, és jelentős dolog árnyképeként. Csak bámult, és hirtelen meglátta magát benne ; elszörnyedve eszmélt a tényre, hogy egy idegen néz vissza rá. Szőke, majdnem átlátszó haj, üvegszín szemek.
Hiszen ez nem is ő. Ez nem lehet ő. Az ő haja vörös. Az ő szeme barna.
De Harry sem..
Harry.
Minden olyan ridegen és idegenen hatott, de olyan volt Elena számára, mintha ez lenne a normális, a megszokott. Harry hatalmas, hideg tenyereit a lány derekára vezette, és automatikusan átölelte. Mintha már sok ezerszer tették volna. A semmiből lágy zene kezdett szólni, de ők még mindig gyönyörű kőből faragott szoborként álltak a terem közepén, mintha örökre megdermedtek volna. Mintha örökre fogságba estek volna saját testükbe, és nem szabadulhattak volna ki többé. Jó érzés volt.
Harry érezte hogy szíve hevesen kezd lüktetni, és örült a ténynek, hogy legalább ennyi emberi van benne. Bűntudat fogta el, hogy a világ torzított tükörképét mutatja a lánynak, az egyetlen valóságosnak és igazinak az életében. De még rosszabb volt az a tudat, hogy Elena mit sem sejt. Hogy semmit nem tud a való világról, csak az emberek számára alaposan előkészített és aláfestett meséről, melynek fele sem igaz.
Lelkét markoló szúrás fogta el. Mintha valaki bordáin keresztül benyúlt volna szívéhez, és alaposan összeszorította volna.
Fájdalomcsillapításra, drogra, morfiumra volt szüksége, és pontosan tudta mi segíthet rajta.
A szőkeséget maga felé fordította, s mélyen szemébe bámult. Megpróbált mindent belesűríteni ebbe a szende pillantásba, amit mondani szeretett volna. Azt akarta, hogy ő is érezze azt a tüzet, a fájdalmat, a vágyat.. Mindent. Mindent, ami a fiúhoz tartozott, ami a fiút azzá tette, ami. Ajkait Elenáéra nyomta, s teljesen elöntötte a forróság és az édes keserűség. Olyan jó volt. Olyan igazi volt. Olyan.. olyan felséges volt a lányt ízlelni.
Először még csak ajkaik értek össze, majd nyelveik heves csatába kezdtek. Elena lehunyta szemeit, s átkulcsolta karjait Harry nyakán, és csak szorította. Szorította, mintha mindjárt kicsusszanhatna kezei közül.
Ahogy szemhéjai különváltak, ereiben megfagyott a vér, tüdejében a levegő pedig jócskán megfogyatkozott. Egy idegen állt előtte, akit még sosem látott. 20 év körül lehetett. Bőre olyan fehér volt, hogy káprázásra késztette a lány szemeit. Haja a mennyezet felé meredt, s kínosan rendezetten állt. Olyan ezüstös szőke volt, hogy megtört rajta az éles fény, akárcsak egy kard pengéjén a felkelő nap sugarai. Szemei olyan jegesen meredtek a lányra, hogy már érezte a hűvös szellőt, amint körülöleli.
- Hol van Harry? Ki vagy te?- a fiú csak felkuncogott a látszólag csacska kérdésekre.
- Caiden a nevem.
- Hol van Harry? - ismételte kérdését fogcsikorgatva.
- Hát te lennél ő.. Elena Blackwell.. Egyáltalán nem ilyennek képzeltelek.
- Te meg mi a francról beszélsz?
- Gyönyörűbb vagy, mint mondják - kacsintott Caiden.
A fiú tett pár lépést előre, mire Elena hátrálni kezdett. Hátát nekivágta az erős márványnak, s vulkánként terjedt el belsejében a fájdalom keserves lángja. Caiden karjaival nekiszögezte a falnak, s mélyen a szemébe nézett. Elena olyan ismerősnek vélte álla ívét, ajka vonalát, hirtelen természetét.
A fiú elengedte őt. Háta mögül előhúzott egy hófehér rózsát, és átnyújtotta a lánynak.
- Tartsd meg. Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére. Mire minden szirom gyászba borul, s a holtak hamvai elszállnak, újra találkozunk. - Hangja kísértetiesen csengett.
A lány remegő ujjakkal elvette a virágot, s könnyei landoltak rajta, mintha friss záporral permetezték volna.
Elena izzadtan ébredt, takarója nedvesen csavarodott alatta. Zilált. Zaklatott volt.
Kinézett az ablakán, és meglátta a nap gyér fényét. Reggel van. Fáradtan kikászálódott az ágyából, s széthúzta a sötétítő függönyöket, majd hunyorogva meredt a vele szemben lévő szobára. Üres volt. Üres és látszólag érintetlen. Harry eltűnt. Megint.
Egyáltalán megtörtént a tegnap este? Tényleg megakarták erőszakolni? Harry biztosan ott volt, és megmentette?
Telefonjáért nyúlt, mikor megpillantott egy hófehér rózsát a íróasztalán. Szívébe félelem nyilallott, és csak egyetlen név csengett fülében.
Caiden.
Most már végképp nem tudta mi valóság, mi álom, mi képzelet.
Félt közel merészkedni a növényhez. Félt, hogy ha megérinti, valami megragadja őt, és a semmibe viszi. Rettegett.
Gondolkodás nélkül tárcsázta Dylan számát, de a fiú nem vette fel hatodik próbálkozásra sem. Clarissára is rácsörgött.
- Szia, Elena te vagy?
- Igen, jól vagy? Minden rendben?
- Semmi.. Csak Dylan nem veszi fel, és aggódom.
- Hát nem veled van?
- Mi? Miért lenne velem?
- Én.. én nem tudom, csak a szülei felhívtak, hogy tudom e mi van vele, ugyanis tegnap nem ment haza. És.. Smith sincs meg. Tudod, aki szervezte a bulit. -
Smith.. Borzalmas volt belegondolni a múlt éjszaka történésébe. Mi lehet Dylannel? Mit tett Harry az őt bántalmazó fiúval? Vagy csak, egyáltalán..
Hol van Harry?
Elena kinyomta a telefont, majd lement édesapjához, aki a konyhában ült az asztalnál, újságot olvasott és kávét ivott. A koffeines ital illata az egész házban szétterjedt, s a lány tüdeje is megtelt vele. Sosem szerette a kávét. Túl sötétnek, túl erősnek érezte. Kislánykorában, mindig úgy nevezte, hogy a
démon vére. Végül is, mi más képes ekkor energiadózist bocsájtani az emberekre? Egy ötéves kislány fantáziájával bármi lehetséges.
- Jó reggelt, apa.
- Mit kérsz reggelire, El? - kérdezte Emerson.
- Nem vagyok éhes, köszönöm. - Válaszolt, majd elővett egy átlátszó bögrét, és forró vizet öntött bele. Kissé kékes árnyalata volt így, és azonnal Caiden jeges szemeit juttatta eszébe. Elkapta a szédülés és a hányinger miközben felidézte álmát.
- Alig eszel egy falatot mostanában. Legalább egy kis pirítóst had csináljak. - Emerson hangjából aggodalom sugárzott.
- Jó, rendben. De csak egy szeletet, mert tényleg nem vagyok túlzottan éhes. - Mondta, miközben nézte ahogy a teafilterből áradó vörös átszínezi a vizet.
Holmes Chapelben mint általában mindig, a mai napon is szeles, viharos, hűvös volt az időjárás. Elena és Clarissa megbeszélték, hogy kimennek a parkba kicsit beszélgetni.
- Anyám elutazott Londonba két napra, a hülye bátyám meg már megint nincs itthon. Utálok egyedül lenni.
- Figyelj, ha szeretnéd nálad alhatok. Úgysincs semmi dolgom, és csak unatkoznék. - Ajánlotta fel Elena. Nem akart még egyszer Harryvel és Caidennel álmodni. Így talán sikerülhet lefoglalni gondolatait.
- Az jó lenne, köszi. - Clarissa hálásan mosolygott. Ilyenkor mindig hálát adott az égnek, hogy megismerkedhetett Elenával. Eddig bármiben és bármikor számíthatott rá.
Elenát hirtelen egy furcsa érzés fogta el. Mintha valaki figyelné. Elnézett balra, de senkit sem látott. Most jobbra fordította fejét, és mintha az égből egy jég kék szempár figyelte volna.
Sziasztok!
Remélem tetszett ez a rész. Mostantól E/3 szemszögből fognak folytatódni a fejezetek, remélem senkinek sem probléma.
Ha szeretitek a blogomat iratkozzatok fel, és csatlakozzatok a Facebook csoporthoz, valamint nézzetek be a 'Szereplők' menüpontba, mivel frissítettem a főszereplőket.
Örülnék ha megírnátok kommentben a véleményeteket.
Brooklyn xx
