A sötét szövetsége - Chapter seven (E/3)

  Harry úgy ölelte magához a lányt, mintha ha a saját léte múlna rajta. Érezte ahogy testét még mindig szétveti az adrenalin, és legszívesebben összeverné azt a mocskot aki az ő egyetlen és utánozhatatlan vörös hajú hercegnőjét bántani merte. Már a gondolattól kirázta a hideg, a pokolban érezte magát, hogy valaki is egyáltalán hozzányúlhatott Elenához. Szorosan magának érezte, pedig tudta hogy nem az övé, nem uralkodhat rajta, nem parancsolhat neki. Olyan nehéz volt nem a közelében lennie, de pontosan tudta hogy nem engedheti magához szoros kapcsolatba, mert az mindkettőjüket megőrjítené, és Elena akár meg is halhat.
Elena és a halál. Még a legkisebb mértékben is kínzón fájdalmas volt egy mondatba hozni a lányt és a kaszást.

  Elena könnyei szüntelenül hullottak, és már kezdte érezni, hogy az arca alatt süppedő bőrdzseki kezd elázni. Mérhetetlen szégyent érzett, legszívesebben elásta volna magát a pokol legmélyebb bugyraiba is. Mióta ismeri Harryt, mindig a segítségére volt, mindig megmentette. Most, hogy őt ölelte, egy különös érzés kezdett el áradni a hasából, egészen a lábujjáig és a feje búbjáig, ami gyengéd reszketésre fogta testét.
Így álltak ott ketten, a sikátor félhomályában, miközben az őszi szél fáradhatatlanul, mégis lágyan csiklandozta bőrüket, ám ők nem érezhették a levegő mozgását, mert egymást fűtötték összesimuló alakjukkal.


  Dylan kisétált a szórakozóhelyről, Clarissát pedig egyedül hagyta a vonagló tömegben a táncparketten. A csontjaiban érezte, hogy valami nincs rendben. Ösztönei azt súgták, egyenesen a klub mögötti sikátorba kell mennie. Vagy talán csak az a két pohárnyi tömény ital szórakozott az elméjével?
Feszülten körülnézett az ólálkodó mélységben, és hallotta hogy a sötétség összesúg körülötte. A fiú halálosan megrémült, és már sokféle összeesküvés merényletet talált ki önmaga ellen, mikorra végre valahára megtekintette a földön, vérbe fagyva heverő alakot. Reszketve, fehéren és kihűlt bőrrel érintette meg a testet, majd elszörnyedve fogta fel a tényt, hogy az bizony nem más volt, mint az ő egykori barátja, történetesen az, aki miatt most itt van. Jéghideg ujjaival Smith pulzusát kutatta, de megrettenve tapasztalta, hogy ő bizony nem találja. Érezte, ahogy gyomra liftezni kezdett, majd egyszerre minden forogni kezdett körülötte. Egy pillanatra már azt hitte elájul, vagy esetleg úgy végzi mint az ölében heverő barátja.
  Egy nevetés szerű, tompa hangot hallott, ami segített neki visszatérni a valóságba.
Fejét jobbról balra, majd balról jobbra kapkodta, hogy megtalálja a hang forrását.
  - Dylan Redwood, nincs igazam? - olyan reszelősen szólalt meg a férfi, hogy Dyaln saját bőrén érezte tőle a karcolásokat, és mint friss sebből áradó vörös vér, úgy folytak le megtört, jéghideg arcán a forró könnyek.
Tekintetét oldalra fordította, és egy olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem volt felkészülve. Hanyatt esett a piszkos, poros kőlapokon, és a sikátor széléhez csúszott, hátát kőkeményen nekivágta a hideg falnak. Ökleivel többször is megdörzsölte kikerekedett szemeit, de az elé táruló kép semmit nem változott ; egy magas, szikár férfi állt előtte, sötétbarna ballonkabátban és fekete szövetnadrágban, fején egy szürke sapkával, mely elrejtette előkúszó ezüst, már-már fehér tincseit. A hajszín ellenére a férfi nem lehetett idős, inkább olyan 35-40 év körüli. Ez magában semmi volt, a fiú nem ettől rémült meg ennyire, hanem a férfi hátából kinövő hatalmas, éjfeketét öltő szárnyain.
  - Ez.. ez, nem lehet! Biztosan valami partidrogot csempésztek az italomba. Ez nem a valóság! Tudom! Ne próbáljon átverni! - üvöltötte torkaszakadtából, mely a végén már inkább hörgés volt.
  - Ha egy cseppnyit is azt hitted az a valóság amiben élsz, akkor nagyon el vagy tévedve. Amit ti, átlagos emberek - ezt a szót szinte köpve ejtette ki ördögi ajkai közül - gondoltok, az töredéke sem a való világnak. Sosem gondolkodtál még, vajon mi lehet a sötétben? Mi bujkálhat mögötted amikor sétálsz haza éjszaka a sötét utcán? Hogy honnan jönnek a rémálmok? Kik találták ki a szörnyeket? - a férfi hangja hátborzongatóan nyugodtan csengett a csöndes sikátorban, mégis teli volt éllel, amely a frászt hozta a falnál remegő fiúra.
  - Ki.. mi maga? És mit akar tőlem? - nyögte ki nagy nehezen a szavakat Dylan, mire képes volt felfogni az előtte magasodó lény mondatait.
  - Castiel Silence a nevem, és mint láthatod egy bukott angyal vagyok. Egy küldetés miatt jöttem a földre. El kell hoznod nekem Elena Blackwellt. Élve kell nekünk. Sietned kell, mert vészesen fogyóban van az idő.
Dyaln nem volt képes hinni a fülének. Száz százalékig megvolt róla győződve, hogy ez csak egy álom, vagy partidrogot adtak be neki. Hiszen ez kész őrület!
A bukott angyal kezei közül hirtelen fekete füst kezdett szállingózni, egészen addig amíg a fiú belélegezte, s fuldokolva hányta a talajra a vért. Miután minden kijött, minden úszott a vöröses feketés árnyalatban, majd felállt. Teste megnyúlt, izmai jobban rajzolódtak ki ruhája alatt, haja hollófekete színt öltött, s még bőre is világosabb lett.
  - Igen, uram.
  - Most pedig - fordult el Castiel, pokoli vigyorra húzva szája sarkait - takarítsd el a testet, amit Styles itt hagyott nekünk.



  Harry és Elena a fiú motorján utaztak, miközben a lány minden emlékét felelevenítette a fiúval kapcsolatban. Ugyanilyen szituáció volt, csak akkor a levegő melegebben siklott bőrükön, és nem hullottak könnyek barna szeméből.
Ahogy gondolkodott, különös vágyat érzett hogy erősebben szorítsa magához Harryt. Ezt a különös gesztust a fiú is megérezte, amit egy szívből jövő, ám de zavart mosollyal nyugtázott, és pontosan tudta, hogy a lány nem láthatta. Elena egy egyre erősödő, különös kapcsot érzett kettejük között, melyet nem tudott hova tenni. Hiszen alig ismerik egymást, és semmi sem köti őket egymáshoz.
  Elena gondolta hogy Harry nem haza viszi, és ez megnyugtatta a szívét. Valamiért most nem volt kedve a narancssárga színű falakkal körbevett szobájához, a fekete bútorokhoz, és a már megszokott öblítőillathoz ami házukban terjengett. Most szabadnak érezte magát. A hirtelen jött felszellemültségén még maga is meglepődött, hiszen másodpercekkel ezelőtt még lelke szenvedése tükröződött arcán.
  Hirtelen megálltak egy sík, zöld fűvel és tarka levelekkel teli tisztáson. Harry leparkolta a motort, majd elővett egy kisebb pléd szerű textíliát. Gyengéden megérintette a lány lapockáját, majd egy viszonylag tiszta résznél letelepedtek. A fiú leterítette az egyszínű szövetet, majd lefeküdt rá. Intett Elenának, hogy foglaljon helyet mellette. 
Néma csöndben, hátukon feküdve bámulták a csillagokat. Elena nyelve hegyén már nagyon erősen türelmetlenkedett egy kérdés, de ezt a meghitt, gyönyörű pillanatot nem akarta megszakítani.
Harry a lány felé fordította fejét, majd Elena is így tett. Csak bámultak egymás szemébe, s gyönyörködtek az íriszek színében.
  - Harry.. honnan.. honnan tudtad? Hogy, ott vagyok, és..
  - Most tényleg erről akarsz beszélni? - kérdezte majd, kezeit tarkója alá kulcsolta. - Figyelj.. Nekem.. el kell mennem pár napra.. - kezdte mondanivalóját, de ekkor furcsa és erőteljes hangokat hallottak a bokrok mögül. Mintha.. Szárnysuhogás lett volna?
  - Gyere, gyorsan, el kell tűnnünk innen! - kapta fel a lányt. 

Sziasztok! 

Remélem tetszett nektek ez az E/3 szemszögből írt rész, mert nekem jobb volt így írni. Az oldalsávban tudtok szavazni hogy Elena szemszögéből vagy E/3-ből folytassam. Mellesleg bocsánat a rövid részért, de az előzőek viszonlyag hosszúak voltak.
Ha szeretitek a blogomat és a történetet, iratkozzatok fel, és csatlakozzatok a Facebook csoprthoz!
Brooklyn xx