Holmes Chapel - chapter one

Hideg és zord, viharos délelőtt volt amikor apámmal egy angol kisvárosba, Holmes Chapelbe költöztünk. Édesanyám meghalt amikor születtem, így magunkra maradtunk. Van még egy bátyám is, de ő Brooklynban egy egyetemen tanul.
Buzgón követtem apámat, aki a ház egykori tulajdonosa után sétált a bejárati ajtóhoz. Lépteink alatt ropogtak  a hajlott fákról hullott sárgás - pirosas színekben tündöklő száraz, különböző alakokat öltő levelek. A hűvös szellőnek köszönhetően dideregtem, s igen vékony kabátom szegélyét még jobban összehúztam magamon. Alig vártam már, hogy beléphessek az új otthonunkba - legalábbis, mielőtt halálra fagyom.
  - Tudják, ez a lakás már igen régi, édesanyámé volt. - Magyarázta a körülbelül apámmal egyidős, mosolygós, kedves arcú nő, miközben az ajtózárral vacakolt.
Ahogy átléptük a küszöböt, végre rendesen körülnézhettem, ugyanis eddig csak az interneten keresztül láttam fotókat ; minden egészen tágas volt, a falak néhol fehérre, néhol narancssárgára voltak festve. A legtöbb bútor barna vagy fekete volt.
  - Nos, akkor én megyek, majd még később átugrok. Egyébként a szomszéd házban lakom. - Mondta sietősen a nő, majd nyakába tekert egy sötétzöld színű sálat, és hosszú, gesztenyebarna haját - amiben néhol feltűnt egy-egy ősz tincs - igazgatta. Éppen az ajtót készült bezárni, mikor vissza fordult, s hozzám beszélt : - Oh, és van két veled egyidős gyerekem, majd őket is elhozom, hagy ismerkedjetek!

  - Na, hogy tetszik a hely? - kérdezte apám, miközben kinyúlt a nappaliban lévő kanapén. Biztosan szegény is eléggé kifáradhatott a nagy pakolászás közben : de végre valahára elkészültünk vele!
  - Egész jó. - vontam meg vállaimat, s felhúztam térdeimet, majd átkaroltam őket. Éppen kortyolni akartam egyet a dohányzóasztalon álló, gőzölgő kakaómból, mikor csöngettek. - Majd én megyek! - mondtam, s feltápászkodtam a fotelből.
Ahogy kinyitottam az ajtót a barna hajó nő állt velem szemben, s mellette egy 18-19 évesnek tűnő, szőke hajú lány vigyorgott, aki nagyon hasonlított rá. Beengedtem őket, majd helyet foglaltak a nappaliban.
  - Ő itt a lányom, Clarissa Styles. Oh, és még neked be sem mutatkoztam. Joanne Foxx vagyok! - nyújtotta kezét felém.
  - Elena Blackwell. - küldtem egy mosolyt mindkettejük felé.

Egész jól összebarátkoztunk Joannékkal, és sok mindent megtudtunk egymásról ; Clarissa abba az iskolába jár ahova én is fogok. Joanne ügyvédként dolgozik, és van még egy fia, aki három évvel idősebb nálam, és eléggé egy különc típus. Inkább lóg otthonról, és bandázni jár, mintsem a családjával töltse az időt, legyen szó közös vacsoráról vagy ünnepnapról. Clarissa és Harry (mint megtudtam így hívják a fiút) apja öt évvel ezelőtt rákban elhunyt.
Pizsamában ültem az ágyamon, és a telefonomat nyomkodtam, mikor hirtelen megcsörrent.
  - Heló királylány, engem már el is felejtettél? - szólt a készülékből Setphen hangja. Ösztönösen elvigyorodtam.
  - Miért? Ki az? - mentem bele játékába.
  - Csak egy szerencsétlen idióta.. És, milyen a ház? Tetszik? - kérdezősködött, mire az ablakomhoz sétáltam és a széles párkányra ültem.
  - Igen, minden tök jó! A szobám az főleg tetszik, alig várom már hogy lásd! És képzeld, nagyon rendesek a szomszédok.. - áradoztam, s kitekintettem a sötét éjszakába. Minden csendes, nyugodt, volt, kivéve egy valamit.. valakit... Egy magas, alakot pillantottam meg, és úgy éreztem hogy egyenesen rám bámul. A szavam rögtön elakadt.
Pillanatokon át csak bámultam, s  mozdulatlanul állt. Stephen a telefonban egyfolytában a nevemet hajtogatta, és azt kérdezgette hogy mi történt..
  - Steph.. Most le kell tennem. - a hangom meglepően vékony volt.
Minden bátorságomat összeszedve, meggondolatlanul bújtam be meleg köntösömbe, s rohantam le a lépcsőn, egészen az udvarig. Remegő kézzel fogtam meg a kilincset, s nyitottam ki az ajtót. Körülnéztem a sötét, zuhogó eső áztatta utcán, de senkit sem láttam.
  - Hahó.. Van ott valaki? - kétségbeesetten és halkan beszéltem.
Hülyeség volt kijönnöm! Lehet hogy csak képzelődtem..
Reszkető végtagokkal sétáltam vissza a szobámba. A biztonság kedvéért még egyszer kinéztem, de ismét ugyanaz a kép terült elém : semmi.
Tovább vezettem a tekintetemet, és Joannék házából, az én hálómmal szemben lévő szoba ablakán gyér fény szűrődött ki, s ugyanazt a göndör fürtös alakot pillantottam meg, mint ezelőtt az utcán. Nagyon megrémültem..
Egy pittyegést hallottam az íróasztalom felől. A mobilom. Biztosan Stephen.
Ahogy megnéztem az üzenetet, szívem mérhetetlen gyorsasággal kezdett verni a mellkasomban. Újra és újra elolvastam az üzenetet, s egyre jobban úgy tűnt, mintha minden egyes betű rajtam szórakozna.. Gyorsan behúztam a sötétítő függönyt, majd zaklató szívvel feküdtem be az ágyamba, s próbáltam magamra erőltetni az alvást, de sehogy sem sikerült..

 Sziasztok! Remélem tetszett az első rész! Iratkozzatok fel, és lépjetek be a facebook csoportba ha kíváncsiak vagytok a folytatásra! Ha valamit tudni szeretnétek, írjatok a chatbe! Mx