Ha én ugrok, te ugrassz velem - chapter four

 * 1 héttel később

  - Elena! Elena, nyisd ki! - kopogott az ajtómon Clarissa.
  - Szia, Clar. - Beinvitáltam a szobába, s néztem hogy huppan le az ágyra, egyik kacskaringós párnámat ölébe véve. Én az íróasztalom melletti gördülős székre ültem.
  - Tudod már mit veszel fel az iskolai bálra? - kérdezte sürgetősen. Szemei izgatottan ragyogtak. 
  - Hogy.. Hogy mire? 
  - Ne mond, hogy még nem hallottál róla! - túljátszva magát elsápadt.
  - Pedig nem. - Megvontam a vállaimat. Tényleg fogalmam sem volt hogy miről beszél, hiszen nem vagyok az a társasági ember.
  - Tudod, már ez azóta így megy, mióta van ez az iskola. Minden október végén a diáktanács tagjai  szerveznek egy bált, a tanárok, az igazgató és egyéb felnőtt beleszólása nélkül. Mindig van egy adott téma, és ahhoz kell öltözni. Tavaly például az esküvő volt, idén pedig álarcos bál lesz.
  - De hát ma október 29 van.
  - Tudom. 31.-én lesz. Szóóval, nincs ruhád. - Megráztam a fejem.
  - Végül is... Muszáj nekem ezen az egészen részt vennem? Semmi kedvem hozzá.
  - Igen! Gyere, indulhatunk ruhát nézni! - megragadta a csuklómat, és felhúzott. - Hé, ez micsoda?
  - Semmi! - feleltem túl gyorsan és intenzíven, majd rögtön visszahúztam a helyére a felcsúszott a pulóverem ujját.

  - Tudod, azt hallottam hogy Dylan téged fog elhívni!
  - Ugyan, Clarissa! Én egyedül megyek! Ahhoz a vicsorgóképű díszpintyhez meg főleg nincs kedvem!
  - Díszpinty? Ki használ még ilyen szavakat? - kuncogott barátnőm sála mögé bújva, én pedig egy szemforgatással jutalmaztam.
  - Én! - sóhajtottam, majd elköszöntem tőle és  kezemben az újonnan szerzett ruhámmal egy tasakban benyitottam a meleg házunkba. Lerúgtam a bakancsaimat, letekertem nyakamról a sálat és kihámoztam magamat a kabátomból majd felakasztottam a fogasra.
  - Apa, itthon vagyok! - üvöltöttem miközben felszaladtam a szobámba.
  - Kérsz vacsorát?
  - Nem, nem vagyok éhes.
  Lepakoltam a szobámban majd a pizsamámmal a kezemben átmentem a fürdőbe. Megálltam a mosdókagyló előtt, és a jobb csuklómon gömbölyödő jelet tanulmányoztam. Mi az isten lehet ez, és hogy kerül rám? Hiszen csak egy álom volt!
Óvatosan végigsimítottam a kacskaringós hegen, majd ujjbegyeimet halvány bizsergés érzete lepte el.



*Október 31.-én

  -Clar, nagyon kényelmetlenül érzem magam. - Feszélyezetten szólaltam meg, miközben egész alakos tükrömben néztük magunkat. Éjfekete ruhámat egyre rövidebbnek éreztem, csupasz lábam libabőrbe borult.
  - Egyszerűen csodásan festesz! Ne foglalkozz semmivel! - ölelt át. - Gyere, menjünk! Dylan biztosan vár már! - rám kacsintott.
Összekaptuk magunkat és megindultunk az iskola felé. Sorban álltak meg a csillogó luxus autók a parkolóban, amiket direkt erre az eseményre béreltek ki, hogy egymás előtt villoghassanak velük. Szinte senkit sem ismertem fel az álarcok alatt.
  Ahogy beléptünk a hatalmas testnevelésterembe, ami most mindenfelé csicsás díszekkel volt eltemetve, egy erős déjá vu érzés fogott el. Mintha egyszer már lepörgött volna ez az esemény, mintha már átéltem volna. De nem én voltam a főszereplő. Én csak egy külső szemlélő voltam.
  - Elena.. Wow.. Gyönyörű vagy! - Ragadta meg hátulról valaki a vállamat. A hangjáról felismertem hogy Dylan az.
  - Ne haragudj.. De nem érzem jól magam.. - Hirtelen megszédültem. Kiszabadítottam vállaimat fogásából, majd felsétáltam az erkélyre.
Ahogy lépegettem a lépcsőfokokon hálát adtam az égnek hogy letudtam beszélni Clarissát a magassarkúról. Amikor felértem kitártam magam előtt az ajtót, majd az erkély korlátrészén egy alakot láttam meg. Rögtön kipattantak a szemeim és odarohantam.
  - Mit csinálsz ott? Megőrültél? - kezdtem pánikolni.
Minél közelebb értem, annál ismerősebbnek véltem felfedezni.
  - Csaknem aggódsz értem? - fordította fejét felém. Már láttam. Már hallottam a hangját. Már éreztem zöld íriszei fagyosan forró pillantását. Ismerem.
  - E-egy normális ember nem ül az erkély szélére, miközben tudja hogy bármikor leeshet. Gyere le onnan! - nyújtottam felé karomat, ám Ő hirtelen megragadott és maga mellé húzott. A hirtelen mozdulattól sikítottam egy aprót, miközben éreztem a lágy őszi szellő simogatását az arcomon.
  - Honnan veszed hogy én normális ember vagyok, Elena Blackwell? - átkarolt, majd olyan szorosan ölelt magához, hogy számban éreztem dörmögő szavait. A hideg rázott, miközben kivert a víz.
  - Engedj el! Gyere le innen!
  - Ha megcsókolsz leszállok. Ha nem leugrok, és te jössz velem.
  - M-mi? De.. De hát azt sem tudom ki vagy! Még a nevedet sem tudom! Ez őrültség.. Ez hihetetlen..
  - Gondolkozz.. Három másodperced van..
Nem tudtam ki Ő, és mit akar..
  - Három..
Nem tudtam honnan tudja a nevem..
  - Kettő..
Nem tudtam miért csinálja ezt..
  - Egy..

Sziasztok! 
Remélem tetszett a rész! 
Véleményeket várom kommentben, és ha a továbbiakban is szeretnéd követni a blogot akkor iratkozz fel, vagy lépj be a Facebook csoportba! xx